Udvar nélküli szolgálati lakásunkhoz képest kertes házuk maga volt a Paradicsom. A szomszédban leltünk második otthonunkra. Túl aggályosan féltő szüleink mellett Marika néni és Miklós bácsi jelentette a szabadságot. Amikor csak lehetett, átmentünk, még a szökéstől sem riadtunk vissza.     Szabad volt a padláson játszani, a pajtában kipróbálni a köszörűt, a satut és a gyalut. Miklós bácsi felügyelete mellett még légpuskával is lőhettünk, szigorúan csak céltáblára, nem a levegőbe. Verebekre kizárólag ő lőhetett, mi csak eltemethettük az áldozatokat. Marika néni készítette a világ legfinomabb lekváros kenyerét, mégha - titokban - anyu szállította is az alapanyagokat hozzá. Anyu "magyarul" főzött, így náluk ettünk először barátfülét, smarnit és sufnudlit alias angyalbögyörőt.Ez utóbbit - kiderülvén a bögyörő jelentése - sajnálkozva bár, de töröltem étlapomról.Úri sonkát is ott kóstoltunk először. Miklós bácsi leheletvékony szeleteket tudott vágni, ezért éreztük úriasnak. Ott ittam először és utoljára mustot, igen megrázó élmény volt rövid kerékpárút után  a musttal újra találkozni ... Hitelt érdemlő felnőttek szerint senki borára nem fért úgy rá a dicséret, mint a Miklós bácsiéra. Ám senki nem tudott úgy kucsmát puffogtatni, mint ő, pedig mi is órák hosszat gyakoroltuk.Mikulásnak is ő öltözött be, félelmetesen csörögtette láncait.Aput sosem borotválhattam, Miklós bácsi arcát elektromos fajtával csupaszíthattam. Moshattam, száríthattam a haját. Minden kihúzott ősz hajszálat egy forinttal honorált. Ő cipelte el Gábort élete első focimeccsére, ahol öcsém rekedtre kiabálta magát: Hajrá magyarok!Az elsőt követte a többi. Ő öltöztette Gábort menetkészre és változtatta méltóságteljes drukkerré - testvérem övén oldalt kalapács, hátul bili himbálózott.   Nyáron cinkádat állított a kertbe, a napmelegítette vízben strandolhattunk.Motorral majd vonattal járt a messzi városba középiskolát igazgatni. Minden évben találkozott útközben a nyuszival. Ha motorral volt, maga mögé ültette, ha vonattal, jegyet váltott neki, s elmondta, hogy egyszem lánya és a két szomszéd gyerek mit is kér húsvétra.  A mi disznónkat /"készen" vett/ is náluk vágtuk. Füstölőjükben füstölődtek a füstölődnivalóink. A disznótorra illett műsorral készülni. Verset tanultunk, énekeltünk, még harmonika is került, táncra perdültünk.   A Jézuska mindig kétszer jött. Hozzánk és hozzájuk is. Felváltva volt előbb itt, majd ott gyertyagyújtás, ajándékbontás.   Ilonka, a lányuk, a mi "féltestvérünk", édesapjáról vett példát, tanár lett. Tíz évvel járt előttünk, szorgalmas, félrevonulós nagylány volt, így mi nyugodtan nyüzsöghettünk, a törődésből, szeretetből bőven kaptunk.   Miklós bácsiék vettek előbb televíziót. Rémusz bácsi meséjét a rókáról és a nyúlról náluk izgultuk végig. Fürdőszoba-csináltatásban is megelőzték apuékat. Megengedték, hogy hétvégeken ott súrolhassuk magunkat. S abban a kádban úszott versenyt a pontyokkal öcsém.  Ott, a hideg vízben frissültek fel a tyúkok egy elviselhetetlenül meleg nyári napon, hogy utóbb tüdőgyulladásban pusztuljanak el - Miklós bácsi mérhetetlen csodálkozására.   Ilonka egyre ritkábban járt haza a kollégiumból, mi is növekedtünk, el-eljárogattunk barátainkhoz, barátnőinkhez, csendesebb lett a szomszéd ház. S egyszer csak csoda történt. Oly sok évi vágyakozás után, ötven évesen ajándékot kapott a sorstól: Miklóskát. Rettentő büszke volt a fiára. Pátyolgatta, nevelgette, tanítgatta. Legelőbb is arra, ki az apja, hogyan lett az urasági cselédből iskolaigazgató.   Már régóta tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, de olyan jó volt a kicsi fiú miatt megint titkolózni! Arra a karácsonyra is nagyon készültünk. Miklós bácsi duplán is. Hatvan éves volt, szeptemberben ment nyugdíjba. Új életre készült, most már minden idejét, a családjára, unokáira, de legfőképp fiára akarta fordítani. Nem volt szabadidőruhája, ezt az ajándékot kérte, otthon mégiscsak ez a legkényelmesebb viselet.    Náluk volt a második gyertyagyújtás. Lehajolt az asztalra a gyufáért. Előrebukott. Szívinfarktus. A második. Szaladtunk mentőt hívni.   - Látod, ezt kaptad volna! - mutatott a melegítőre a kis Miku. Rémülten kaptuk föl a fejünket. Mi az, hogy kaptad volna? Ezt kaptad!   A mentő a nagy hó miatt lassan ért a házhoz.   - Marika! Miklóskára nagyon vigyázz! Én most elmegyek. - nézett vissza az ajtóból.   - Jól van, Miklós, holnap beviszem a pizsamádat, meg amit kell.   - Viszontlátásra, Miklós! - búcsúztak szüleim tőle.   Másnap reggel üvöltésre ébredtünk.A temetésre csak öcsém tudott elmenni. Öt évbe telt, mire meg tudtam nézni a fényképét, nyolcba, mire a sírjához kimerészkedtem. Huszonhárom éve éreztem meg először igazán, milyen, amikor az ember szívébe hasít a fájdalom. Huszonharmadszor kérdezem: miért pont karácsonykor? Mintha lenne alkalmas idő.   Reggel ötkor meg akarták mérni a lázát.   - Már ilyen korán jönnek? - ezek voltak az utolsó szavai.   Nagyon, nagyon korán volt.