Farsang időszakához számtalan babona kötődik. Egyes népek különleges barázdákkal szántották földjeiket, hogy az újévben bő termésben, s gazdag gyermekáldásban legyen részük. Sok helyen e hagyomány új típusát alakították ki: a hajadon lányokkal tuskót húzattak.
Dél-Amerikában hagyományos és kegyetlen szokás volt a kakasütés, melyet később a németek is átvettek, így lassan Magyarországon is megjelent. Ma már csak finomabb formája található meg az ünnepi játékok között, bekötött szemmel kell eltalálni egy fellógatott lufit, vagy zsákot, amíg az ki nem durran, vagy le nem esik.

A farsangi hagyományok közé tartozik a busójárás is, ilyenkor hamut szórnak szét a házak udvarán, hogy távol tartsák az ártó szellemeket. Egyes bálokon koporsót temetnek, máshol az udvaron szalmabábut égetnek, ezzel elüldözve a telet, hogy helyet adjon a tavasznak, a csángók pedig fűzfa síppal keltik életre a tavaszt.

Magyarország rendhagyó, történelmileg egyedülálló népszokásokat fenntartó ünnepekben nem szenved hiányt, ha a népi hagyományokba bele akarnánk kóstolni, számos ilyen fesztivál kínálkozik. Az egyik legszórakoztatóbb, turistalátványossággá fejlődő hazai programunk a mohácsi busójárás.

A farsangot minden nép máshogy ünnepli, talán elsőre a velencei vagy a rioi karnevál jut eszünkbe, de nem csak a latin kultúráknak vannak ilyen szórakoztató farsangi hagyományai, hiszen Magyarország büszkesége a mohácsi busójárás. A busók télűző, tavaszköszöntő ünnepsége 2009 óta az UNESCO által elfogadottan a világ szellemi és kulturális örökségei közé tartozik, azóta pedig évről évre többen látogatnak el a tél végén, a böjti időszak előtt hat nappal Mohácsra, hogy az öt napig tartó jókedvből és mulatozásból a felvonulókkal együtt kivegyék a részüket.

Kétféle eredetmonda is létezik a busújárás hagyományának magyarázatára, az egyik idealizáltabb legenda szerint a mohácsi dél-szláv nemzetiségű sokacok állatvérrel festett, birkabőrcsuklyás faálarcokat faragtak, kifordított birkabőrt öltöttek magukra, gatyáikat szalmával tömték ki, hogy félelmetesebbnek és erősebbnek tűnjenek, és hajnalban átkeltek a Dunán, hogy elijesszék az ott portyázó törököket. Az istenfélő ellenség az ijesztő faálarcok láttán ördögöknek hitte a sokacokat, és ijedtében úgy elmenekült, hogy onnantól kezdve a közelébe se ment Mohácsnak. Egy kevésbé hősies, de annál hasznosabb elképzelés szerint a sokacok nem a törököket akarták elijeszteni, hanem a telet, ide vezethető vissza az ünnepség télűző hagyománya, melynek csúcspontjaként elégetik a telet szimbolizáló szalmabábut és útjára engedik a Dunán. 

A szalmabábégetéssel és a télűzéssel azonban nincs vége a mulatozásnak, sokaknak csak itt kezdődik. Már többször is voltam busójáráson, de eddig valahogy – általában a kitartóan zaklató busóknak köszönhetően – mindig lemaradtam a bábu vízre eresztésével. Azért a főtéren sikerült elkapnom a szalmabáb elégetését, bár résen kellett lennem, hol leselkedik rám egy nőre éhes busó, és legközelebb melyik vad támad majd rám. Mikor először megragadott egy illedelmesnek nem mondható busó, még nem láttam az illuminált állapotban lévő embert a jelmez alatt, és talán a törököknél és a télnél is jobban megijedtem az ördögöknek elég élethű bundásoktól.

Amikor aztán már percenként találtam magam az ijesztgető busók gyűrűjében, szép lassan megbarátkoztam a „kis” szörnyekkel, és kíváncsian vártam, legközelebb melyik suhanc sokac veti rám magát, majd az ijedtség, fogdosás és nyilvános megalázás után hányan veszik elő tarisznyájukból a nagy hidegben melengető alkoholos italt és kínálnak meg vele. A megalázás talán erős szó, hiszen szó sincs erőszakoskodásról, inkább csak játékos huncutságról, amikor az állatbőrbe bújt férfiak büntetlenül tapogathatják végig és önthetik nyakon korommal vagy épp liszttel a szebbik nem képviselőit.

Nőtársaimnak üzenem, nem kell megijedni az elsőre félelmetesnek tűnő lényektől, egy idő után annyira átérezzük és magunkévá tesszük az ünnepség hangulatát, hogy akár a török időkben is lehetnénk, amikor mi, asszonyok a busók oldalán űztük el otthonunkból az ellenséget. Nekünk, magyaroknak nem kell félni a szerethető ördögfejű bundásoktól, annál inkább a törököknek vagy a télnek! Az ünnepség keretei között újra átélhetjük kultúránk hagyományának igazi gyöngyszemét, és akár mi is ijesztgethetjük kedvünkre a törökös kinézetű gyanús alakokat.

A nők persze nem csak a busók áldozatainak szerepében tetszelegve járják Mohács utcáit, hanem népi jelmezeket magukra öltve ők is kivehetik a részüket a felvonulók mulatságából. Sőt, a bátrabb vendégeknek is lehetőségük van a büntetlen riogatásra, hiszen a kirakodóvásár standjai között bőven találunk busójelmezeket árusító eladókat is, akik a mini-busófigurák és álarcokon túl kész jelmezekkel is várják a bevállalósabb turistákat.

Ha nem érzünk magunkban elég bátorságot és alkoholt a riogatós mulatságra, akkor szemlélőként is felejthetetlen élményben lehet részünk: A kirakodóvásár keretében mindent megtalálunk, ami szem-szájnak ingere lehet, kipróbálhatjuk a kézműves hagyományokat, majd kedvünkre meg is vásárolhatjuk a kézműves termékeket. A főtéren megismerkedhetünk a környező népek táncaival, és hangulatos népzenére próbálgathatjuk a néptánc-mozdulatokat, majd a körtáncba is bekapcsolódhatunk a főtéri szalmarakás körül. A legtöbben persze csak szemlélőként figyelik az eseményeket, kattintgatnak és mosolyogják meg a busók fogságába rekedt lányokat, mégis ezen a mulatságon garantáltan mindenki jól érezheti magát, és a jókedv mámorában vehet részt a magyar kultúra egyik legszórakoztatóbb hagyományának ápolásában.

Remélem, a mini-élménybeszámolómmal sikerült kedvet csinálnom egy Duna-parti farsangi mulatozáshoz, hiszen aki még nem járt Mohácson, annak már a környék és a város szépségéért is érdemes ellátogatnia februártájt a busók otthonába, aki pedig volt már ilyen mulatságon, annak nem is kell mondani, miért kihagyhatatlan az évről évre megrendezett busójárás, ami 2011-ben március 3-tól 8-ig várja a népi hagyományokra és vidámságra éhes magyar és külföldi  vendégeket.