BEMUTATKOZÁSOM 

Kedves barátaim! 

Itt ezen az oldalon "Aranycsillag" néven 
ismerhettetek meg. 

Születési nevem: Hekkel Aranka 
Seregélyesen /Fejér megye/ 1947-ben születtem 
Édesanyám: Tóth Aranka női szabó volt 
Édesapám: Hekkel József Pál szakács, főszakács, konyhavezető volt 
Öt gyermekes család első szülöttje vagyok. 
Gyermekként festőnek készültem, de szüleim a 
taníttatásomat nem tudták vállalni, így "vakvágányra" 
kerültem. 
Aktív életemet hivatalnokként éltem le. 
Már gyermekkoromban is írtam verseket, majd az 
életem során is néhányat, de aktívan nyugdíjas kortól, 
amikor visszakaptam "alkotói szabadságomat". 
Az írás és a költészet szeretete végig kísérte életemet. 

Költői nevem: Tóth-Hekkel Arany 

Miért lettem Arany? Ezt hűen tükrözi a következő versem: 

NAGYAPÁM KÉT ARANYA 

Édesanyám születését óh, de nagyon várták, 
amikor harmadikként, mégis elsőként 
világra jött, nagyapám Arankára keresztelte. 
Őt megelőzvén, egymást követően két kicsi 
lányukat pár hónaposan gyermekbetegség elvitte. 
Szívfájdalmuk enyhülése, Aranyuk megérkezése. 

Nagyapám legféltőbben becézgetőn Aranya lett 
Ő, s mikor én első unokaként megérkezvén, 
nevét átörökítve nekem adta kincset őrzőn. 
Így lett Papámnak két kincses Aranya, 
szeme fénye, imádata, földi boldogsága 
Nagy Arany és Kis Arany mindörökre. 

A versem 1968-ban íródott 

 

HITVALLÁSOM /Mottóm/: 
Madách Imre: Az ember tragédiájának végszava, 
az Úr biztatása: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" 



MÉG TÖBB RÓLAM 

Elemi iskoláimat szülőfalumban: Seregélyesen végeztem. 
Kicsi gyermek korom óta tehetséggel festettem, rajzoltam. 
Festő akartam lenni,- iskolai első voltam rajzból, festményeim is sok 
kiállításon szerepeltek. Kedves rajztanárom: Lója Lajos bácsi a 
továbbtanulást megelőzően fél éven át könyörgött a szüleimnek, hogy 
Képzőművészeti Középiskolába tanulhassak tovább. De szüleim nem 
tudták vállalni a taníttatásomat. 

Gyermekként a művészetek több ágával ismerkedtem, rövid ideig 
tanultam hegedülni, de nem volt saját hegedűm, így hamar véget 
ért, de a hegedű muzsika iránti rajongásom megmaradt. 
Több éven át énekelten az iskolai kórusban és népi táncoltam, de 
egyik művészi pályára sem léphettem. 
Verseket is írtam már gyermekként, de verses, ill. emlékkönyvem 
elveszett. Gyermekkoromban egy mesekönyvünk volt közösen a 
testvéreimmel. 6. osztályos voltam, amikor kötelező volt megvenni 
Pető Sándor összes költeményének kötetét. Nagyapámtól kaptam 
18 Ft-ot /ennyibe került/ ez volt életem első könyve, amit megsárgulva, 
de féltve őrzök. Petőfi költészetét már az anyatejjel 
magamba szívtam, rengeteg verset tanultam meg kívülről - bár akkor 
az iskolában is sok volt a kötelező - amit meg kellett tanulni. 

 

A továbbtanulásomat illetően azt mondták szüleim, olyan szakmát 
kell választanom, aminek a képzése rövid idejű, hogy mielőbb pénzt 
keressek. 

Keserűségemre beírattak a Székesfehérvár-i Gyors és Gépíró Iskolába, 
ami ellenemre volt, de nem volt más választásom. Az iskolát ennek 
ellenére jó eredménnyel végeztem el. Gépíró és gyorsíró versenyeken 
jeleskedtem. 
Már 16 éves koromtól dolgoztam, irodai- hivatali munkát végeztem. 
Pályám kezdetén imádott anyai nagyapámat orvosi hiba miatt 
elveszítettem, ekkor nagyanyámhoz költöztem. Onnan jártam dolgozni 
Székesfehérvárra és középiskolába. 
A keresetemet nagymamám osztotta be, takarékos volt, de mindenem 
meg volt mellette. A zsebpénzemet az tudta nélkül titokban könyvekre 
költöttem, amit hazaérve elrejtettem a kertben egy bokor alá és éjszaka, 
amikor nagyanyám elaludt, becsempésztem a szobámba. Amikor esténként 
olvastam és észrevette, megkérdezte honnan van, az mondtam, hogy kölcsön- 
kaptam. Petőfi után ismerkedtem meg jobban József Attila költészetével. 
Majd Adyéval és a többiekkel. 

Munka mellett tanultam, Közgazdasági Középiskolában érettségiztem. 
Érettségi után, mint személyzeti és munkaügyi előadó dolgoztam. 
Közben egy 2 éves képzés keretében, személyügyi ügyintézői képesítést szereztem. 

1970-ben férjhez mentem, házasságomból 3 gyermekem született, ma már 
4 unokával gyarapodott a családom. 
1971-ben költöztem Székesfehérvárra, azóta itt élek. 

Édesanyám 93-ban váratlanul elhunyt, beteg édesapámat 5 és fél évig 
ápoltam, gondoztam munkám és családom mellett. Még abban az évben 
megszületett első unokám, akit szinte 4. gyermekemként neveltem. 

Tehát a 90-es években egyre több nehézséggel kellett megküzdenem. 
98-ban elváltam, nehéz anyagi helyzetbe kerültem, a kisebbik 
lányom akkor érettségizett, pénzt kellett keresnem. 
Fájó szívvel, de külföldön vállaltam munkát: 1 évig Bécsben 
dolgoztam, nevelőnő és házvezető voltam. 
2000 tavaszán "világgá mentem", Amerikában próbáltam szerencsét. 
Az ezredfordulón a XXI. század kezdetén idegenben "cseléd" lettem. 
A családtól való távollét, a honvágy, a gyötrő magány, a szeretetlenség, 
a kiszolgáltatottság, a megalázottság, mind mélyen rám telepedett. 
Voltam nevelőnő, baby-sitter, házvezető, napi 14-16 órát dolgoztam. 
Később megfáradtan, idős emberek társalkodó nője és gondviselője 
lettem. 
Közben kétszer volt komoly,- a második életveszélyes-- műtétem. 

Embert próbáló éveim alatt kezdtem ismét írni nem csak verseket. 
Amióta nyugdíjas lettem,-- kezemben az alkotói szabadsággal -- több 
mindennel foglalkozom, amivel korábban nem volt lehetőségem, de leginkább 
a írás, versírás az, amivel a legtöbbet. 

Nyitott vagyok minden szépre, jóra, alaptermészetem egyszerre 
vidám és szomorú, ilyen voltam gyermekként is, amit egyik gyermekkori 
barátnőm a 40 éves általános iskolai találkozón, így fogalmazott meg: 
"Te gyermekként is egy boldog, de ugyanakkor nagyon szomorú gyermek 
voltál!" Ez a kettős életérzés egész életutamat végigkíséri. 

Székesfehérvár, 2011-11-29 

 

PAPÁM VOLT A TANÍTÓM 

Nyakán csüngtem, ölbe vett, 
dédelgetőn, ringatón. 
Az anyai nagyapámmal, 
gyermekkorom vidámság. 

Derűs kedve nyugtatóm, 
csendes szavai simogatóm. 
Gurgulázó nevetésem, 
Fűszerezte közös ének. 

Összefonódott a lelkünk, 
az átkarolt szeretettől. 
Tündér mesék varázsától, 
játékaink imádatától. 

Papám volt a tanítóm, 
szőtt sok derűt ajkamon. 
Tanított a rajzolásra, 
bolha betűk írására. 

Akaratot belém oltva, 
a kitartó szorgalomra. 
Orvos hiba elgázolta, 
béke szigetem elmázolva. 

Azon idők mézessége, 
mai énem ékessége. 
Vele ébred a napom, 
Kísér Ő az utamon. 

Az életem kanyargóin, 
védelmezőn átsegít. 
Angyali üzenete nékem, 
velem van minden lépten. 

 

Írta: Aranycsillag, 1972. szeptemberében 

ŐSI VÁNDOR 
/emlékezés szeretteimre, az ősökre/ 

Sajgó szívvel, nehéz léptekkel, görgő könnycseppekkel, 
bolyongok reszketőn, a bánatot osztó temetőn, ahol 
lesújtón pörög kavargó zsongással a fojtó érzés, s 
marcangolva lelkem, felidézvén szeretteim emlékét, 
behálózva minden porcikám, s izzanak lelki sebeim,- 
rám zuhan a fények vibrálása, a kinti lelkek zokogása, 
óh te csillagfényes látomás, s megannyi mécses,- 
köröttem pislákoló kanócok verejtéke mélyen hatón 
belém hasít, s megelevenednek a jajszavú emlékek,- 
óh mennyire szerettek, s én is, mi is őket, 
s mennyire óvtak, féltettek, s én is, mi is őket, 
s most guzsbakötötten kattog a szív,- az ŐSI VÁNDOR, 
a közös szív a létükből: az édesen át, a nagyiktól, 
a dédiktől, az üköktől, a szép szüléktől az ősökig 
kiolthatatlanul! 

 

SZÍNES GOMBOLYAGOM 

Gyermek voltam, játékos, 
nem nagyon volt játékom. 
Édesanyám sokat varrt, 
maradék rongy is akadt. 

Rongydarabok, színesek, 
lekötöttek csendesen. 
Rakosgattam ide-oda, 
kincseimet dugdozgatva. 

Kutatgattam izgatottan, 
a szekrénybe bebújva. 
Találtam ott gombócokat, 
sokszínű gombolyagokat. 

Télen kötött édesanyám, 
ezért volt ott a sok fonál. 
Káprázatos színvarázs, 
meseszerű látomás. 

Kesze-kuszán gubancolva, 
két kicsi kéz széthúzkodta. 
Huzigáltam össze-vissza, 
élmény teli színes csoda. 

Betekervén magam vele, 
pókhálót szőttem belőle. 
Lépni sem tudtam tőle, 
lehuppantam a földre. 

Földön kúsztam anyám elé, 
meghökkenve nézett felém. 
Így lett színes gombolyagom, 
kacagtató boldogságom. 

Szemeimben kavalkád, 
játékom lett a színvilág. 
Jókedvűen görgetém, 
álmodozón szeretvén. 

 

ÉDESANYÁM ZINGERJE 

Női szabó édesanyám, 
varrógéphez ült ő korán. 
Zakatolt a zingerje, 
ébredésre késztetve. 

Felserkent az aprónép, 
édesanyánk zörgött még. 
Sietett, hogy reggelire, 
a kenyér árát megkeresse. 

Kiürült már a bukszája, s 
a fillérre éhező gépfiája. 
Fillérekért varrt kötényt, 
otthonkát és más félét. 

Szomszéd nénik kérésére, 
szorgosan tett eleget. 
Négy kis éhes szájacska, 
kenyérkéjét meghozta. 

Reggel, este zűrzavar, 
de utáltuk, ajajjaj! 
Ovit, sulit úgy vártuk, 
feledve a bánatunk. 

Altatózaj mese helyett, 
borzongón ringatott el. 
Kesernyés emlékeink, 
a filléres napjaink. 

 

SZÍNEK ÉS FÉNYEK 

Fény festette színvilág 
az én világom 
varázsálom, imádságom 
kottája izgató 
lelkem húrját ringató 
szerelmetes fényár fürdő 
játszadozó szívszédítő 
komponáló fények árja 
árnyalatok mázolója 
színek és fények kavalkádja 
lélekfürdő a fényárban 
Te is érzed? Megérint-Ő 
dédelgető szerető 
életet teremtő varázslása 
szemünk fényének ragyogása 
szerelmünk aranyló koronája 

Írta: Aranycsillag, 1968-ban 

 

SZÍVVIRÁGUNK I. 

Álmainknak gyöngyfüzére, délibábja 
az éji kéjjel átszőtt nyári éjnek, 
szerelmünknek bódító szívvirága. 
Langy szellő árja néma szelídséggel 
hűsítvén lángoló szívvirágunk tüzességét. 
Hazafelé kéz a kézben, meg-megállva 
test-testhez simulón, átkulcsolva ölelőn,- 
zakatoló szíveink ritmusa, szerelmünk itala. 
Az elcsókolt csókos-csókok csókját 
mámorittasan fokozta, kertünk ölén ringó 
bokornyi szívvirágunk a csendes éjben. 
Velünk izzott rózsaszínben, szerelemben, 
ágain csengetyűző szívskálája, csilingelő 
muzsikája testünket bizsergőn átjárta. 
Aranyló csillagfények sugaraival ölelkezőn, 
a vakító holdvilág palástjával betakarón,- 
szerelmünkben fürdőzőn, mélyre hatolón. 

Írta: Aranycsillag, 1966 nyarán 

 

SZÍVVIRÁGUNK II. 

Egyesülő szívvirágunk, eggyé váló boldogságunk, 
Álmainkban messze járón, szívvirágunk rejtőzködőn. 
Meglapulón legbelül, szív rejtekén szunnyadozón, 
Vágyakozón jöttöd várva, könnyezőn a hűs harmattal. 
Nappal a Nap aranylója, hálót szőve betakarja, 
Szirmain kották rajza, míves dallamok akkordja. 
S zengi, zsongja álmodón, velünk kelve, hálva, 
Komponálva csilingelő szívskáláján odaadón. 
Nem sejtve álmaink nászát,- nekünk játssza 
Szívvirágunk boldogságos szerelmi táncát. 
Szívünk vágya szertefoszlón, beburkódzón, 
A csókos-csókok csókjainak árja elillanón. 
Szívvirágunk széjjel hullón, szavaink elakadón, 
Elillanó álmaink gyöngyfüzére szétgurulón. 
Sajgó szívek dallamával fojtogató búcsúzó, 
Elakadó szótöredék lesújtón, árván hagyón. 

Írta: Aranycsillag, 1967 nyarán 

 

GYŰRÖTT ARCÚ SZERETŐM I. 

Tavaszvárón álomba szendergőn, 
gyűrött arcú szeretőm, őszidőm. 
Pislákoló Nap fénye melengetőn, 
napnyugtával dér fürdőzőn. 
Virradattal fázón, didergőn, 
pirkadattal dérrel reszketőn. 
Hajnali harmattal öntözőn. 
Lombosaink pőrére vetkezőn, 
Pőre testükkel hideg lelőn. 
Korona ágaik didergőn, 
napkeletkor némán könnyezőn. 
Őszi díszük elszelelőn, 
Avarágyat szét terítőn. 
Pompájukat nem feledőn, 
imádatos gyönyörködőm. 
Dércsípte arcú szeretőm, őszidőm! 

Írta: Tóth-Hekkel Arany /Aranycsillag/ 

GYŰRÖTT ARCÚ SZERETŐM II. 

Zsémberedett, gyűrött arcú szeretőm, 
Őszeim ősze tovatűnőn, szeretőn. 
Átkarolva a gyengédségem éltetőn, 
Komponálva a lelkembe hitet, kitartást. 
Kottáid dallama szívembe nyilalón, 
Lágyan szóló muzsikáddal ringatón. 
Dalod derűt sugárzón élénkíti mindazt, 
Ami belül szunnyadó, de lüktet még. 
Élénkül a harcok harca odakintről, 
kedves dércsípte múltunkat idézőn. 
Melegséged áradozik még ereimben, 
Gyűrött arcú szeretőm, kedves őszidőm. 
E rövid napok hava álomba ringató, 
Sötétség honol e honban bódítón. 
Rozsdafoltos fagymarta őszirózsák, 
Színes álmát tél dunnája betakarta. 
Dőresége, csípőssége gémberedik 
Kezünkön, lábainkon,- fázós napok! 
Nincs meleg, csak spórolások,- 
Ó fohászok,-- fűtetlen az ágyunk. 
Gyere, s hozzad vissza őszirózsás, 
Fénnyel teli kicsiny honunk sorsát. 
A vénséges múlttal múló szeretetét 
Add vissza Istenem a földi lelkeknek! 
Necsak Ő legyen szerethető,-- a 
Gyűrött arcú szeretőm, őszeim ősze. 

Írta: Tóth-Hekkel Arany /Aranycsillag/ 

 

SELYMES BÚZAMEZŐK 
(Gyermekkorom szép emlékei) 

Selymes búzamezők, múlt emlékét megőrizők, 
Magyar földnek büszkesége, e mezők bő termése. 
Szép honunknak őslakója, a népnek kenyéradója, 
Aranykoronás föld léte, nincs jó gazda kézbe. 

Gyermekkorom idején, eleven, érdeklődő voltam én, 
Lepkét kergetve csatangoltam a selymes búzamezőben. 
S égvén az önfeledt boldogságtól, belehemperegtem 
és a vérvörös pipacsok közt jó kedvre leltem. 

Emlékszem fogtam szántó-vető ökör szarvát, 
Ló zabláját, mezítláb a hosszú földek ölén. 
Aratáskor markot szedtem, kévéket kötöztem, 
boglyákba raktuk, s játékosan alábújtam. 

Csépléskor a friss illatú búzaszemek közt tipródtam, 
Nagyapám elvitt a malomba, ahol láthattam az őrlést. 
Láttam, ahogy a gabonaszemekből liszt lesz, 
Ó mily felejthetetlen élmény volt ez akkor. 

Az új kenyeret és az egész évit e lisztből kemencében sütötte 
Liza mamám és nyáron, amikor kisült a kis cipó még 
melegen tört nekünk egy-egy darabot és a kezünkbe adta, 
mi pedig az öt unoka usgyi, szaladtunk a kertbe, 
felmásztunk a cseresznyefa tetejére befészkelve magunkat, 
s ott ettük meg kenyerünket, friss ropogós cseresznyével. 

Írta: Tóth-Hekkel Arany 



VÉRVÖRÖS PIPACSMEZŐK 

Vérvörös pipacs mezők, ember fiát lehengerlők, 
Régi majálisokat idézők, virulnak a tarka mezőn. 
Bársonyos, leheletnyi szirmaik kosarába hálnak 
A fekete cérnalábú bibék, s varázs etűdöt játsznak, 
Megigéz e dallam, emlékképek futnak az agyamban 
A mának zajában, szép májusok hava előbújdokol, 
Szürke lepel ünnepi orcáján, s moha lepte csillogását. 

Szelíd szellő szárnyán ringatóznak a régi májusok, 
A pipacsos búzamező is másként bólogat a mába. 
Pipacsok bimbói zöld leple alatt a gyűrött utódok, 
Vágyakozón az új létre, mint lepkeszárnyú szeretők, 
együtt duzzadnak a kalászokkal, az éltető fényben. 
S majd a burokból kipattanva, vörösre sírt szemmel, 
Évezrednyi üzenettel az ősi földre lehullanak. 

Írta: Aranycsillag: 2009-ben 

 

ARANYLÓ BÚZAMEZŐK 

Aranyló búzamezők, búbánatot felejtetők, 
pipacsos ágyadban ringott egykor sok-sok 
égszínkék koronás hercegnő, a búzavirág, 
amely már elvétve pöndörödik a csiklandó 
bajuszodhoz magyar aranyló búzakalász! 
Múltba vészve elillanón, mint régi szeretők. 

Aranyló búzamezők, új szerető hófehérben, ölel 
át szerényen, apró fejű sárga koronás margaréták, 
s mint egy glória tündököl szeretetet osztva, esőben, 
harmatban, napfényben, szemeiddel duzzadón. 
Égi szentekhez fohászok, Ó magyar kalászok, 
félelmünket oszlassátok, bő terméssel áldjátok! 

Aranyló búzamezők kalászait vigyázó pipacsok, 
mint régi szeretők, őrizzétek e nemes lángot, 
járjatok örömtáncot, ha a szél karmestere int, 
vöröslő orcátokon éltető mosollyal nyugtázzátok. 
Megbékélő jövőt várva, kicsi népünk oltalmára, 
új májusokat teremtők, ne hagyjátok a vesztünk! 

Írta: Aranycsillag, 2009. májusában 

 

Világ vége nem az otthon szépe! 

A messzeségbe kerültem tőletek, 
Elválaszt, közénk ékelődött az óceán. 
Szeretett családom, úgy fáj ez nékem, 
Sajgón kérdem: mi a vétkem? 

Vándor lettem, szárnya törten, 
Akár egy védtelen madár. 
Itt a távoli idegenben, 
Idegen házban, magányosan. 

Lesújtó az örökös harc, 
A küzdelmek sora, a létért. 
Árva és hontalan lettem, 
Kiszolgáltatott,- szerettelen. 

Hiányotok vészjelzőként tombol, 
Viharként tör fel bennem. 
Esténként párnámba fúródva 
Próbálom elfojtani bánatom. 

Feszültségem zokogással oldódik, 
Mintha ketté tört volna valami. 
Valami bennem, ami egybe tartott,- 
Szétestem, mint egy ósdi gépezet. 

Önkéntes száműzetés? Nem egészen. 
Távol a hazámtól,- keserű kenyér. 
Otthon melege, sanyargató érzés, 
Választott sors,- tajtékzó verejték. 

Senki lettem az ezredfordulón, 
Púp a háton, munka roskadásig. 
Irgalmatlan érzés,- elmondható, 
Ha az emberi méltóság csorbul. 

Ritkán jön levél,- vigaszt hozó, 
Szereteteteket áthidaló,- e létben. 
Otthon réme, nem a világ vége, 
Világ vége, nem az otthon szépe! 

Írta: Aranycsillag, 2000. május havában 

 

ÉDEST A KESERŰVEL 

Hazánk földje kelepcébe, 
magyar ugart tüske lepte. 
Páva tollak lekonyultak, 
zászlónk színei fakultak. 

Csorba esett nemzetünkön, 
Óh Istenem, ősidőktől! 
Bizakodón küzdünk régről, 
kitartásunk végelgyengül. 

Elbolyongtam, tekeregtem, 
gondolatim mélységében. 
Földünkön imbolygás, 
talpunk alatt ingovány. 

Csődölünk és lőcsölünk, 
Vakáció? Eltűnt óváció! 
Nyaralás nyista máma,- 
Ennivalóra szűkösen járja. 

Neked is van, neki is,- 
nekik is és nekem is. 
Édes érzés, de teher is, 
cipeljük, ha teper is. 

Igavonás húzza hátunk, 
görnyedésig roskadunk. 
Nincs nyafogás, tesszük 
dolgunk, s vonszolunk! 

Meddig? Végső utunkig. 
Hátunkon édest a keserűvel, 
Ami előbb-utóbb lekerül, 
s angyal szárnyon elrepül. 

Írta: Aranycsillag, 2011. nyarán 

 

FÉNYTELENÜL... 

Hirtelen jött sötétség, felhők fényét takarva, 
szomjat oltó könnyeiket csorgatva, hintve a 
földet harmatcseppel, mint gyenge szerető, 
s ébresztgette a fagymarta őszi rózsáinkat, 
szórta ránk is Isten áldását kívánva, mitől 
ellágyult az érző, fájdalmas szívek árja, 
meleg szoba, s holnap léte legszebb álma. 

Ó mily nyomasztó a lelkeink gyásza, 
mikor napjainkat csak a bánat járja, 
szerettelen éltet élőn, méreggel szórt 
lét delelőn, kihűlt kályha didergető, 
lámpák fénye kialvóban, ez a homály 
toporgósan, de megállt bősz keményen, 
a szegénységgel viaskodó jelenünkben. 

Ezüst fényű holdas éjek világítnak a 
szegénynek, pislákoló gyertyák égnek, 
a csonkok néma elmúlásba fordulón, 
Ó mily nyomasztó a lelkek árja e 
fénytelen, hunyorgató lámpásaival, 
az árnyak rétjén, lefelé gördülőn. 

Párnáimat gyűröm rég, de jó, hogy 
azt hagyod még, életemnek delén, 
útkeresés az útvesztőben, visszaút 
a jelenünkbe, reménység, s hit a 
lelkünkben, vezessen a jövendőbe, 
Ó Istenünk segítsd e hont, s népet! 

 

KINCSES SZIGET 

Pipacsokkal ékelőn, mézillatú napsugárral érlelőn, 
magyar földnek koronája, a hazának gabonája. 
Adott bőven ennivalót és gazdálkodó szerény népünk 
megtermelte nékünk, nem volt másra szükségünk. 
Én is fogtam eke szarvát, gyermekként a ló zabláját, 
szántottuk a saját földet, gazdája volt mindegyiknek. 

Rendszerváltás, új felállás, szabadság várás, 
szépreményű üzenettel, mely nem volt átkos, 
üdvözlőn lengettük piros-fehér-zöld zászlónk. 
Elvtársak mentek, urak jöttek, s tettek-vettek, 
múltak évek, s urak helyett újabbak jöttek. 
Léptünk előre párat, vissza százzal többet. 

Árván hagyott magyar ugar, sok lett a pazar, 
az éhes száj és reményt vesztett hajléktalan, 
elszegényedés, sanyarú lét tönkretett életek. 
Koldust láttam, s látványától szívem szorult, 
november vég, hideg beton út, ahol ült és 
művégtagjai botjaival mellé rakva hevertek. 

Régen is volt szegény, de munkájából megélt, 
hittel teli reménnyel, a krónikás szavak erejével, 
amit ma az urak nem hallanak, mást akarnak. 
Fényed csorbult gyöngyszem hazánk, 
kincses sziget, büszkeségünk,- óvjon Isten 
s legyen vélünk, nyerd vissza üdvösségünk! 

 

MÉG NEM ELÉG.... 

Delelőm ajándéka kormos arcú szeretőm, 
e márciusi verőfényben, decemberi télidőm. 
A sötétség bugyrából ránk törő, vaduló életképek, 
életrontó cselekvések, késlekedő ígéretek fojtanak. 
Gyászruhás varjak kárognak: kár-kár M-indenért! 

Szürke f-Ények sugarain lüktet a gyászinduló, 
felhőt rajzolatában vergődik a béke-Galamb. 
Nem babérokat N-emző, gaz-termő lett e hon, 
iszapfürdő lét honol az ékesvEretű bölcsőjében. 
Pokol sötét M-arka szorongatja a mát, s jövőt! 

Az elnyűtt idővel vénEmberesen fakó arccal mereng. 
Miért? Tornyosodik a gyászfátyLas egyre több miért,- 
fejekre zúdítva Égőn, eldugult füleken átsuhanón, 
szépreményű íGéretek torzóját repítve felénk. 
Még "NEM ELÉG"! 
MÉG KEVÉS az útvesztő nélküli építő cselekvés! 

Az áhított szabadság üstököse botladozón toporog, 
tűnődve füstölgőn a hittel teli múlt mámorában! 
"Nem elég a jóra vágyni, 
a jót akarni kell! 
És nem elég akarni: 
de tenni, tenni kell!" 
Jajszó áradat az ajkakon, még lélegzik a nép,-- 
s remél munkát, békét, szeretetet hozó megélhetést! 

Idézet: Váci Mihálytól 

 

MINDEN NAPUNK UTAZÁS... 

Minden napunk utazás, 
napi gondon rágódás, 
gyenge szárnycsapkodás, 
kesernyés kiábrándulás 
ingoványon lötyögés, 
válságidő süvít rég. 

A szökőár régen tép, 
csődölés, leértékelés, 
a kamatos kamat rág, 
sokakat tönkre vág, 
leteper a svájci frank, 
a keserű manna csap. 

Ruha helyett hacuka, 
innen-onnan van márka, 
ócska holmi idekerül, 
üres buksza rákényszerül, 
szunnyadozik az igazság, 
élénkül a nyugtalanság. 

Rezsi köteg mínusza, 
a sötétséget hordozza, 
nem kell bőség kosara, 
szerény magyarnak fia, 
béklyónk súlya növekvő, 
egyenes út keresendő! 

Írta: Tóth-Hekkel Arany /Aranycsillag/ 2011. decemberében 

 

FUT AZ IDŐ, FUT.... 

Fut az idő, fut a múlt, 
Múlt gunyája visszahullt! 
Léptünk egyet, jókorát, 
Levét isszuk az áldóját. 
Ádomásról lemondón, 
Nyavalyákat hordozón. 

Fut az idő, fut jelenünk,- 
Hová, merre kerülünk? 
Szép hazánk széthordták, 
Gazdaságát elorozták. 
Nincs előre haladás,- van 
szegénységbe sodródás. 

Fut az idő, hol a jövő? 
Menekül ki élénk még. 
Romba döntött értékeink 
Fényét vette a bazár. 
Multi éli víg napjait, 
Míg a nép sorvadozik. 

Fut az idő, fut a ma, 
Jön a holnap, s iskola. 
Koszt már nincsen, 
Csak napvilág ingyen. 
Mily szomorú tényállás, 
Ez a magyar valóság. 

Írta: Aranycsillag, 2011. november 20. 

 

HÓFEHÉR RÉGI KARÁCSONYOK 

Hólepte, hófehér régi karácsonyok, 
ezüstcsillámú gomolygó hópihék 
keringője a kinti lámpák fényei körül 
gyermekkorom szent estéinek idején. 

Kint a vakítóan fehér mindenségben 
örömködve hömpölyögtünk a hóesésben 
és az esti karácsonyi harangszókor 
édesanyánk beszólított bennünket. 

Odabent izgalommal vártuk a Jézuskát, 
melegedtünk az apró vaskályha mellett, 
s szárogattuk egy pár cipőnket másnapra 
kapcánkkal, harisnyánkkal és mackónkkal. 

Majd bebújtunk a meleg tollas dunnába 
onnan lestük mikor jönnek az angyalkák, 
s egyszer csak megszólalt az aranycsengő 
jelezvén a szeretet ünnepének eljövetelét. 

A másik szobában várt ránk a fenyőfánk, 
tetején hófehér aranyszárnyú angyalka ült 
ágain ezüst és aranydiók csüngtek,- 
a szaloncukor, amit házilag készítettek. 

Mosolygott rajta piros alma,- jonatán, 
ami azóta eltűnt, csupa csoda már, 
viaszgyertyák lángja könnyezőn 
csillagszórók fényárjában tündökölt. 

Ajándékként a padlásról kissé aszott 
Otheló szőlőt hozott le nagymamánk, 
asztalunkon disznótoros, kacsasült, 
toros kása, illatos diós, mákos kalács. 

Kedvencünk a diós zserbó és kuglóf 
volt, amit a kemencében sütött 
karácsonyi kenyerünkkel Liza mamánk 
nagyapánk ünnepi édes pogácsájával. 

Hólepte, hófehér régi karácsonyok 
íze és fénye, szeretetteli varázsa 
máig kísér, melenget őszülőn,- 
öreg-szem, szemeim könnyezők. 

Írta: Tóth-Hekkel Arany /Aranycsillag/ 2011. decemberében 

 

BÉKÉS, ÁLDOTT SZÉP KARÁCSONYT KÍVÁNOK: Ary /Aranycsillag/ 
2011. december havában 

A videót kedves barátnőm TÁMER MARGIT  
gita1955  készítette, a dalt énekli: 
Malek Andrea és Kulka János, fogadjátok szeretettel! 

A 

A videó linkje: http://hu.netlog.com/go/explore/videos/videoid=...-