Orfeusz az ókori mítoszok mesés dalnoka volt. Hozzá hasonlították a ma Szlovákiához tartozó, de többségében magyar anyanyelvű Nagyabonyban, 1764. október 21-én született Bihari Jánost.
Személyét – két kortársa, a cseh vagy morva származású Csermák Mihály és a magyar Lavotta János mellett – nemcsak a saját korában, de ma is a legnagyobb verbunkos dalszerzőnek tartjuk.

A szegény családból származó művész – akinek édesapja, Bihari Ferenc is hegedűs volt – tizennyolc évesen feleségül vette a dunaszerdahelyi cimbalmos, Banyák Simon messze földön szép Éva lányát.
Hamarosan ő lett a Banyák-zenekar prímása. Apósa halála után ötfős „bandát” alapított és Pestre tette át a székhelyét.

1811-ben már nagy sikerrel játszott a pozsonyi országgyűlés követeinek, s híre rövidesen Bécsig is elért.
Hamarosan már a császárvárosba is meghívásokat kapott , ahol több szerzeményét kinyomtatták

Két magyar tánc;

Verbunkos zongorára;

Hét magyar tánc egy hegedűre;

Tizenöt magyar tánc két hegedűre.

Egyes vélemények szerint Bécsben a nagy német zeneszerző, Beethoven is hallotta játékát. 1815-ben a Napóleont legyőző uralkodók gyönyörködhettek a „magyar Rossini” zenéjében, s ugyanaz évben fellépe" a Margitszigeten, Alexandra Pavlovna orosz nagyhercegnő (József nádor ifjú felesége – a szerk.) tiszteletére rendezett mulatságon
is.

Virtuóz volt, aki valósággal lázba hozta hallgatóságát. Liszt Ferenc 1822-ben hallott a őt, s később úgy nyilatkozott róla, hogy Bihari „a cigány virtuozitás legismertebb, legünnepeltebb képviselője”.

A verbunkos illett legjobban hozzá: ráadásul ezt ő tette igazán magyarossá. Egyes vélemények szerint ő alkotta meg a Rákóczi-indulót és a Rákóczi nótát is.

A korabeli művészekhez hasonlóan nem értett a hangjegyíráshoz, hallomásból tanult, műveit mások jegyezték le.

Bihari művészetét a korabeli nagyjaink így jellemezték:

Széchenyi István így írt róla naplójában, arra utalva, hogy Bihari előadásmódja, verbunkos dalai az ősi hun-magyar múltból eredezhetnek: „Ennek a halhatatlan Biharinak őse bizonyára karmester volt Attila udvarában.”

Kazinczy Ferenc, a nagy irodalomszervező és nyelvújító pedig így emlékezett rá:
„Ameddig csak magyar zene lesz, Bihari úgy fog élni a hálás emlékezetben, mint a magyar verbunkos tánczene vitathatatlanul legnagyobb költője”.

Sajnos azonban Biharit súlyos baleset érte. 1824 decemberében, Egerből hazafelé Gyöngyös és Hatvan között felborult a kocsijával. A bal kezét törte, s csontjai bár összeforrottak, karjának hajlékonysága elveszett.

Habár Pozsonyban még egy királynéi koronázáson részt vett , virtuozitása végleg odalett . A prímásságról is kénytelen volt lemondani, csak kísérhette saját zenekarát. A sikert megízlelő, ám kedvetlenné váló, sokszor az italhoz menekülő Bihari 1827. április 26-án elszegényedve halt meg.

Nyolcvannégy szerzeményt kötnek a nevéhez, de vélhetően ennél többet hagyott ránk.

Ma hazánk egyik legnépszerűbb néptáncegyüttese viseli a nevét.