Egy vers van bennem, dallamokból 
fonódott ezer szóvirág 
de hangjait csak én hallhatom, 
rajtam kívül senki más. 

Egy vers, amit még nem írtam meg, 
csak mondogatom szótlanul, 
egy vers, amellyé lettél bennem 
örökre - leírhatatlanul...

...a pipacs mint feslett pára 
vörös szirmát nap felé tárja 
(mint gyűrt selyem dara 
kisértő bujasággal kínálva 
mit szíve rejt - vagy álma 
-közben szende szűz marad- 

...ki tudja, meglehet 
virága szendereg... 
álmában kék az ég, 
álmában felé lépkedek- 
-s álmában nem tépi le 
puha párnás kis kezével 
az a bájos kisgyerek...

Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.   Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.

De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.

24.- Szent György napja.
Sárkányölő Szent György évszázadokon át a lovagok, lovas katonák, szíjjártók, fegyverkovácsok, vándorlegények védőszentje.
A néphagyomány, az igazi tavasz kezdetét e naptól számítja.
Az ehhez kapcsolódó szokások
- Az állatok első kihajtása
- Pásztorok, béresek szegődtetése
- Juhbemérés (Kalotaszeg) Ekkor állapítják meg a lemért tejmennyiség alapján, hogy a gazdák a nyár folyamán milyen sorrendben, mennyi tejet kapnak.
A naphoz kapcsolódik számos hiedelem.

KÉSEI SIRATÓ

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

Esőnap mézeskaláccsal